KÖSZÖNTJÜK A DEBRECENI RENDŐR SPORTEGYESÜLET HONLAPJÁN!
Börzsöny Trail
A vállalt táv 24 km/1100 m szint, ami máskor és máshol nem olyan érdekes, de kánikulában és a Börzsönyben azért jópofa. Sokan nem jönnek el és én is morcogok, hogy minek kell ilyen melegben futni, de megbékélek magammal és úgy döntök, kirándulósra veszem a figurát.
Elrajtolunk. Óvatoskodom, szándékosan nem sietek, mégis, az első félórában (szinte végig felfelé) a lábremegés határán futok és néha meg is szédülök. Eltelik hat-nyolc kilométer, mire kezdtem jobban érezni magamat. Kimérten előzgetek. Sokan megfőttek már, csodálkozva látom, hogy némelyek a lankás emelkedőkbe is belesétálnak és levonom a következtetést: a mezőny végén vagyok. Tavalyról ismerem a pályát, ami jól jön, de úgy érzem, idén lassabban haladok, ez nem is csoda: melegebb van és én sem vagyok túl felkészült. Van nálam egy fél liter folyadék és félúton lesz valahol egy frissítőpont. Takarékosan, a számban minden kortyot jól megforgatva iszom és mindig szomjas maradok egy kicsit, de be kellett osztani a létyót. A frissítőnél hallom a hírt, hogy a pasiknál ugyanezen a távon Zoli vezette a mezőnyt, de benézett egy elágazást és ez vagy tíz perces kanyart jelentett neki. Bízom benne, hogy még visszaküzdi magát legalább a dobogóra...
A frissítőpont egy szűk völgyben volt, ezután sokat kell felfelé haladni combos emelkedőkön, ahol futásról szó sem lehet, de szerencsére ez szokott menni, felfelé gyalog is gyorsabb vagyok, mint a körülöttem levők: tovább előzgetek. A tető előtt megiszom az utolsó előtti korty izót, az utolsót tartaléknak meghagyom, pedig egy fél liter is lecsúszna... Tudom, hogy itt lesz egy ellenőrző pont (frissítés nélkül) és az utolsó 5 km már lejtő. Hátranézek, egy lány kb 100 méterre követ, na - gondolom -, ő megfog a lejtőn, az nem az én pályám...
Az ellenőrző pontnál csekkolok és mondják, hogy harmadik vagyok. Nagyon csodálkozom, mert azt hittem, ez itten a mezőny vége - egyúttal reménytelennek látom, hogy meg tudjam őrizni a harmadik helyet: sűrűn vannak mögöttem a csajok, akiket megelőztem, és szomjas vagyok, fáradt vagyok, melegem van, meredek lejtő jön, stb...
Érdekes, azért egyből tempót váltok (minden fejben dől el), gyorsan megelőzőm a kék pólós srácot, akivel eddig csak lépést tartani akartam és - magamhoz képest - "vágtatok" le a hegyről. Félúton megtörik a szög, örömmel ismerem fel, hogy itt még lesz egy emelkedő, már csak alig futok, mégis, ez nagyon jól jött! Olyan, mint amikor hatos dobsz a kockával!
Megint lejtő, közben várom a hátulról érkező ügyesebbeket, ahogy azt megszoktam, de nem jönnek. Még lépéseket sem hallok.
Már Diósjenő: aszfalt, tapsoló turisták, ezerrel süt a nap, minden erőmmel futok, régen vettem ennyire komolyan, de már csak egy szűk kilométer, nem itt kéne feladni! Pedig minden lépésnél arra gondolok, hogy bedőlök az árokba (persze csak oda, ahol egy kis útszéli gyümölcsfa árnyékot vet és talán fél fokkal hűvösebb van). Igazából az tart vissza, hogy tudom, még fekve is percekig nyomorultul lennék, amíg meg nem nyugszik a pulzusom, akkor meg minek, pár száz méter és beérek. Egyszer nem bírom tovább, hátranézek, hosszú az utca de sehol senki, ezért még képes vagyok az utolsó 500-on elő venni az Oscarból (!) a kulacsot és megiszom az utolsó kortyot. Talán jobb is. Végre vége! A célban 10 percig agonizálok, nincs semmi baj, de jobb, ha békén hagynak levegőt venni és INNI!!!
Ritkán futom ki így magamat, pedig csak az utolsó öt km-t toltam meg... A dobogón tudom meg, hogy sokkal jobb időt mentem, mint tavaly!! Délután még úszunk egyet a festőien szép Bánki tóban, este pedig a capella fesztivállal zárunk a várkertben.
Pribéli Ildikó