Első alkalommal, amikor megkörnyékeztem, egyszerűen lepöckölt a válláról, szóba sem állt velem. Idegen voltam és tapasztalatlan a Bihari hegyekben, rosszul mértem fel az idő és a távolság arányát és őfelsége úgy döntött, érnem kell még.  Másodszor sem ment könnyebben: akkor meg eltévedtem. Harmadszor már minden rendben lett volna, de az istenek durva gyomorrontást küldtek rám és leparancsoltak a hegyről. Nem csoda, hogy elhatalmasodott rajtam a kíváncsiság és kerestem a lehetőséget, hogy most már mindent egyszerre kapjak meg: a Csodavárat, a Galbina-szorost, a Szamos-bazárt, a Nagy-Phaeton vízesést, sőt ha lehet, az Elveszett világot és az Eszkimó jégbarlangot is.

Végre idén összeálltak a csillagok és hosszú hónapok várakozása után öt szép augusztusi nappal ajándékoztak meg, az alábbi recept alapján:

"Végy egy jó karéj hegyet - a Bihariból -, adj hozzá tíz látó-embert (lásd Wass A.: Mese az erdőről), finoman rázd össze őket, ízesítsd egy csipet kalandvággyal és kínáld illatos pálinkával."
Na, elcsöppen a szátok?

Aggódtam, hogy milyen lesz a fennsíkra vezető út, járható-e kocsival és mit szólnak a többiek, ha meglátják az ökölnyi murvával felszórt sztrádát, de sokkal jobb a helyzet, mint pár éve.

Továbbá aggódtam, mert még sosem aludtam fenn Pádison és nem is ismertem ott szálláshelyet. Olyat kerestem, ahol van ágy és meleg vízben lehet esténként zuhanyozni:  nappal hajlandó vagyok a világ végére elmenni és a világ tetejére felmászni és leizzadni és rommá ázni, de este egy minimális komfort ebben a korban már kijár!

A Pádisi Turistapihenő hét négyágyas faházból áll, minden faházhoz külön fürdőszoba tartozik, meg egy-egy hűtő, szóval ez ott már-már luxus, ahogy a lótámadásnak kitett, patakban fürdő sátorozókat elnézem. Nekünk pont megfelelt és még reggelit, vacsorát is lehetett kérni. Ion, a házigazda minden vacsi előtt megpálinkáztatott bennünket, de anélkül is nagyon finoman főztek.

Első nap reggel hétkor találkozott a három autó Berettyóújfaluban és délután egy óra körül értünk fel. Ahogy lecuccoltunk és koccintottunk a megérkezés örömére, bemelegítő túrára indultunk. A Kék-Magura volt kinézve. Persze csak térképről, illetve olvastam, hogy szép a kilátás. Hát, bemelegítésnek jó volt, de sok élményt nem tartogatott, talán csak annyit, hogy félúton elvesztek a jelek és kicsit kavarogtunk, de pánik hangulatig nem fajult a helyzet. A kilátó életveszélyes állapotban van, persze volt egy idióta, aki megpróbált felmászni rá, de szerencsére időben észhez tért.

Szóval, ráhangolódtunk a Hegyre és egymásra.
Íme az Arcok, akiknek most is megköszönöm a bizalmat, hogy velem tartottak, a kedves lelkesedésükről nem is beszélve:

Mosolygós Erzsike
Komolyka Kata
Világszép Anett
Egyhúronpendülő Anikó
Nemadomfel Judit(h)
Mókamiki Imre
Mindenthoztam Bandi
Málnavadász Zoltán (Kutyámajom)
Kőszakértő Pavluxek

Első este szolid barátkozás az új ismerősök között, aztán hamar lefekvés, mert másnap már belecsapunk a lecsóba: hazai idő szerint fél hétkor reggeli, fél nyolckor indulás a Csodavárhoz és a Galbinához!

(Ez egy fegyelmezett társaság volt, még majdnem rám kellett várni az indulásnál.)

Második nap tehát elkezdtünk komolyan ismerkedni a fennsíkkal. Alig mentünk tíz percet, máris eltévedtünk.

Éppen egy mézeskalács házikót fotóztunk nagy lelkesen, amikor kijött belőle a nénike és valami fura, mesebeli nyelven (csak nem románul?) magyarázott nekünk és mutatta, hogy kövessük. Csak bámultunk egymásra, de a néni olyan kedvesen és határozottan utasított, hogy nem tudtunk ellentmondani. Ott, a házánál kétfelé is vezetett út, ám ő egy harmadik irányba vitt el bennünket, át a legelőn, ahol útnak nyoma sem volt. Bizalmatlanul lépegettünk utána, míg egyszer csak fel nem bukkant a jelzés egy fenyőfán. Onnan sorsunkra hagyott, de mi egész nap hálásan gondoltunk rá. Egy igazi őrangyal volt, aki már akkor utat mutatott nekünk, amikor mi még fel sem fogtuk, hogy rosszfelé járunk.

Akár az élet.
Kezdtük kapiskálni, miért mondják sokan, hogy Pádis meseország.

Egyik csodából még fel sem ocsúdtunk, amikor már várt a másik: a leírhatatlanul szép Ponor-rét. Már a bejárata elvarázsolt világ, különösen reggel, ahogy kiérve a fák közül felcsillan a párás napfényben fürdő tisztás. A patakot követve eljutottunk a hatalmas sziklafal tövében lévő Ponor-kitörésig, majd általános fényképezkedés után vissza. Itt máris szembetaláltuk magunkat az első bökkenővel: hogyan jutunk át a patak másik oldalára?
Mindenki vérmérséklete szerint:
Mókamiki már a forrásnál észnél volt és a köveken átment a túlpartra. Közben csendben vigyorgott rajtunk.
Málnavadász Kőszakértővel, Egyhúronpendülővel és Világszép Anettel keresett a patakon egy optimális átkelőt és rutinosan átszökellt. Mindenthoztam Bandival találtunk egy régi, rozzant fahidat, ami inkább volt probléma, mint megoldás, de nem tudtunk ellenállni a kihívásnak és átmerészkedtünk rajta. A víz kivert, de nagyon büszkék voltunk magunkra.
A többi lányok eközben lehúzták cipellőiket, felgyűrték nadrágszárukat és beletipegtek a jéghideg vízbe. Az még csak hagyján, de szúrós kövek között kellett lavírozni. Mosolygós Erzsike végül megpörgette feje felett az összekötözött cipőket és átdobta a túlpartra. Még ha
megpörgette volna! De nem! És ha átdobta volna! De nem! A vízbe dobta éppen.

Következett maga a Csodavár. Ehhez megint nagy kalandok fűznek.
Amikor Egyhúronpendülővel (továbbiakban EHP) először jártunk itt, nem sikerült megtalálni a lejáratot. Estére járt már, és az idő szorítása valamint túratársaink határozata alapján - miután kétszer futottuk körbe a dolinákat - úgy döntöttünk, visszaindulunk a nagyon messze
parkoló autónkhoz. Engem akkor már szertendő-széjjel marcangolt a kíváncsiság, ezért abban maradtunk, hogy futok még egy kört, hátha megtalálom a dolinába vezető ösvényt, aztán majd utánuk indulok.
Persze, hogy megtaláltam! Száguldottam a meredélyen, szinte leomlott mögöttem a hegy, aztán egyszer csak ott álltam egyes egyedül a hatalmas barlangszáj előtt. Egy szál turista sem volt már ott akkor. Megütközve bámultam egy sort, aztán átrohantam a másik dolinába, igyekeztem mindent látni és a lehető leggyorsabban betelni vele.
Felkapcsoltam a lámpámat és leereszkedtem a barlangba, ahol a patak zúgott. Nagyon szomjas voltam, de nem mertem inni belőle. Láttam, hogy a barlang falán csepeg le a víz, abból töltöttem meg a kulacsot nagy sietve. Aztán rohanás vissza, a többiek után. Már a Galbinánál voltak, mire utolértem őket, pedig futottam végig. Na jó, sok benne a lefelé, de akkor is nagy élmény volt, olyan határterhelés-féle.

Most megint itt voltunk és semmi gond nem volt a jelzéssel. Ahogy beértünk a völgybe, kezdődött a láncos szakasz, sokaknak új élményt jelentve.

A barlangszájhoz való lemászást csak a csapat fele választotta, végül Málnavadász Zolival kettőnket nyelt el a barlang.
Ujjongva kalandoztunk a járatokban és még egy csomó mindent nem láttunk, amikor a kint ránk várakozókra gondolva visszafordultunk.
Azt hittem, most már ki lehet pipálni a Csodavárat, harmadszor jártam itt, de be kell látni, még mindig nem láttam mindent, amit láthatok.
Úgyhogy reszkessetek! Visszamegyek!

Eddig egész jól haladt együtt a társaság, annak ellenére, hogy 24-60 között volt az életkori megoszlás, de a Csodavárból kimászás megbontotta az egyensúlyt. Ültünk a kidőlt fán és néztük a felbukkanó arcokat. Egyértelműen látszott, hogy nem mindenki akar még messzebb menni. Megnéztük együtt a balkonok (helyéről) a kilátást, azaz a belátást, szóval, a lelátást, aztán a „kisdobosokat” Mókamikire bízva, az „úttörőkkel” nekivágtunk a Galbinához vezető útnak.

A Galbinárium egy kalandpark, ingyen. Majd egyszer kitalálják és szednek érte belépőt. A patak medrében kell a forrás felé haladni, az utat sziklafalba erősített láncok, létrák segítik vagy hátráltatják, kinek hogy. Aki még nem járt itt, de volt a Szlovák Paradicsomban, az kábé el tudja képzelni a Galbina-szorost.  De itt olyan meglepetések érik az embert, mint sehol! Egyszer csak eltűnik a lánc egy szikla tetején és ámulva veszed észre, hogy egy kisebb barlangban folytatódik az út. Onnan spirálban lefelé, mint a Jamie és a csodalámpa.

Később láncon táncolós szakasz, aztán a zuhogó Eminenciás vízesés, ahonnan fotókat lehet küldeni például Tigernek. Aztán újabb mászás a víz mentén és egy hatalmas, átjárható barlang következik, lámpa fejre és indulás befelé. Csak győzd a csodálkozást! A kijárat előtt még egy mellékút az Eminenciás felé, ki lehet ülni a barlang ablakába, ahol folyton fúj a szél és tükörsimára mosta a víz a köveket.

EHP megjegyzi, hogy volt még itt egy szakasz, ahonnan annak idején egy nő sírva fordult vissza! Tényleg! De az a láncos rész, még feljebb!
Hát akkor…feloda! Közben nézünk jobbra-balra, még oda is jó lenne lemenni, még abba a barlangba benézni, stb. Ki van számolva az időnk, vacsira haza akarunk érni, meg hát a vízzel és az energiával is takarékoskodni kell. Továbbá van köztünk egy józan ember, a Kőszakértő, aki nem enged kilengéseket. Rövid táplálkozás a kitörésnél, aztán megkezdjük menetelésünket vissza a fennsíkra.

A Galbina-szirt érintésével még emberi időben leértünk Glavojra. Egyből szerelmes lettem ebbe a rétbe. Jó, jó, tényleg romános és az erdőbe járnak az emberek nem hivatalos ügyeket intézni, meg minden…De van neki valami meghatározhatatlan sármja, amihez hozzátartoznak a sátrak, a tábortüzek, a Tereza Terasza, azaz a Fapuma, a patak fölé ácsolt kocsmapad, az, hogy valaki a fogát mossa a patakban, van, aki más testrészét, meg ugye, a naturfrigós sörhűtés…
Az a kis pálinka már csak elmélyítette a barátságot, amit Glavojjal kötöttem első látásra, ahogy végignyúltam a naplementében és hagytam, hogy megérintsen a nagy békesség.

Szép nap volt. Hát még az alkony. Buzeráltuk a lenyugvó napocskát a fényképezőgéppel egy kicsit, utána „Néni Rétje” és hipp-hopp, már meg is érkeztünk a szálláshelyre. Kellemesen elfáradtunk, finom vacsi várt és a csapat másik fele: fülig érő hangulatban.

A Harmadik nap célja életem újabb nagy várakozása, a Szamos-bazár volt. Na, ez megint nem előzmény-nélküli. Néhány éve családostul akartam ott bevásárolni, Biharfüred felől támadva. Piros pötty jelzés vezetett az Istenek havasáról, de egy idő után a jelzések át lettek húzva és mindenütt az ösvényre dőlt (vagy döntött?) fenyőfák állták utunkat. A gyerek kezdte rosszul érezni magát. Később már jelzés sem volt - a gyerek halkan nyafogott. Egy idő után fogalmam sem volt, hogy jöttem én ide? A fiam kiskorától megszokta, hogy anya onnantól élvezi a kirándulást, ha van egy jó kis eltévedés, de most valahogy nem voltunk humorunknál. Kezdett rajtam is elhatalmasodni a kétségbeesés.
Sűrű fenyőerdőben bolyongtunk és világunkat sem tudtuk. Szép volt amúgy, mindenütt hatalmas páfrányok és vastag mohaszőnyeg, de a legeslegszebb a tájolóm volt, amikor előhalásztam! Nem egyszer tette már meg nekem azt a szívességet, hogy hazavezetett, de itt nagyon hálás voltam érte. Azóta még a wc-re is magammal viszem.
Most a Varasó-rét felől indultunk bazározni, meg is érkeztünk annak rendje-módja szerint, de némi népmesei fordulat után: egy-két próbát ki kellett állnunk, nehogy elfelejtsük, hol is vagyunk!
Először egy málnabokor állta utunkat, a málnaszemek könyörögve néztek ránk: egyél meg! egyél meg! Még szerencse, hogy velünk volt a hős Málnavadász! Halált megvető bátorsággal nekilátott! Mi pedig segítettünk.
A málnabokor hálálkodva suttogta: - Mire hazafelé jöttök, újabb málnaszemeket érlelek nektek…(aztán kicsit agresszívabban: ) – Kis éhenkórászok!
Döbbenetes volt…
A málnás eset után sokáig nem tértünk magunkhoz…mígnem a Varasó háznál összetalálkoztunk egy kis fekete emberrel. A kis fekete ember a pádisi pásztorok kalapját viselte, de ez csak álruha lehetett. Széles kézmozdulatokkal (csiribú-csiribá), valami érthetetlen halandzsába kezdett, már majdnem kutyá-majommá varázsolt bennünket, de -
szerencsére - velünk volt a hős Mókamiki, aki szintén érti a halandzsát. Először lyukat beszélt a kis fekete ember hasába, aztán – fusson, ki merre lát!
Szerencsésen megmenekültünk. Hhhhh…

Mentünk, mendegéltünk (árkon-bokron át), egyszer csak megpillantottunk egy csapat táltos paripát. Merthogy éppen arra az útra ette őket a fene, amin mi a bazárba igyekeztünk.

Nem látszottak amúgy táltos paripának, én egyszerűen csak lónak néztem őket, de ahogy közeledtünk, napnál világosabb lett, hogy valami nagyszabású haditervet forralnak ellenünk.

Mindannyian abban a hitben voltunk, hogy közeledtünkre szétszóródnak a jól nevelt pacikák és hagynak bennünket továbbmenni az úton. Erre ők, nemhogy szétszéledtek volna, még jobban összeálltak. (Mint a leveles gané.) Hőseink (Név szerint a hősöket! Jól van! Akkor…) Kőszakértő, Mindenthoztam és Málnavadász személyesen indultak tárgyalásra a táltosok vezéréhez, a Nagy Fehér Lóhoz, aki kegyeskedett keresztben állni az úton. Azonban sorra lepattantak róla, mert a Ló nem jött zavarba, hanem szembe fordult a legényekkel és csúnyán nézett. Közben mi, nőnemű személyek, már hátrébb húzódtunk, nem annyira az ártatlanságunkat, mint inkább a testi épségünket védelmezendő.

És ekkor…Kőszakértő érces hangját hallottuk: - Hátrasunyta a fülét! – Nézzétek, hátrasunyta a fülét! Meneküljüüüüünk!

Hát így történt. Okosabbnak láttuk kikerülni a Táltosok gyülekezetét. Mögöttük, egy útkereszteződés fáinak árnyékában már várt ránk a piactér….

(Jajj, bocsánat, annyira rákattantam a mesélésre és még csak most érkeztünk a Szamos- bazárhoz!)

Ó, hát a Szamos-bazár felülmúlta legszebb elképzeléseimet is! Alighogy felmásztam az első lánccal biztosított falon és átkukkantottam a sziklán túlra, kikerekedett a szemem a gyönyörűségtől: az Aragyásza barlang hatalmas bejárata feketéllett előttem. Nem is mondtam senkinek, csak annyit, hogy itt meglepetés vár ránk. Remélem, a többiek is jól meglepődtek!

Aragyásza barlang

A barlangban vezetett tovább az út, patakon, sziklákon át, itt-ott létra, lánc a kapaszkodáshoz, mindezt a fejlámpák fényénél. Egy-két helyen „kilyukadt a mennyezet”, ott egy kis napfény is segített a tájékozódásban. Szép belépő volt a bazárba! Még odakinn láttuk, hogy gyűlnek a felhők, a barlangban már hallottuk a sziklákról visszaverődő mennydörgést. Különös hangulata volt, mintha a barlang akarna felrobbanni!


A következő vásárfia a Meleg-Szamos szurdoka fölött nyíló igen látványos kilátó, amit nem adtak ingyen, felfelé ég a zsír, ég a zsír, lefelé fáj a térd, fáj a térd.
Itt meg kell jegyeznem, hogy Nemadomfel Judit(h) miről kapta az előnevét. Már az első kirándulásnál meglötyögősödött a térde kalácsa, legnagyobb ámulatunkra mégis bevállalta és szépen végigcsinálta a bazár körutat is. Aki ereszkedett már le a Meleg-Szamos völgyébe a hírhedt kőgörgetegeken, az sejtheti, hogy befáslizott térddel ez milyen fájdalmas lehet.

Odalenn strand a Szamosban, aztán újabb barlangok megtekintése és rengeteg gyönyörű, érett, nagy szemű málna, mindenütt!  Időközben az eső is eleredt, hogy ebből se maradjunk ki. Hazafelé – közkívánatra  – újra az Aragyásza zárta a kört, most a másik irányból, a rutinnak köszönhetően félannyi idő alatt. Az eső elállt, de a párás levegő homályosan kavargott a bejárat előtt, egészen más képet mutatva a „felső világból”, mint idejövet.
Nagy megelégedéssel sétáltunk vissza a táborba.

A következő, negyedik nap tartaléknak volt, pihenést terveztem, felkészülés céljából az utolsó napi hosszú túrára a Nagy-Phaeton vízeséshez. De persze Kőszakértő már az este mondogatta, hogy ő bizony megnézi a Bársza-katlant, az Eszkimó jégbarlangot és az Elveszett világot ezen az istenadta pihenőnapon. Nahát! Én is pont erre gondoltam! Menjünk együtt!

Így aztán másnap, kicsivel később keltünk – mégiscsak pihenőnap -, aztán négyen (EHP, Málnavadász, Kőszaki és én) nekivágtunk a Glavoj felé vezető útnak. A réten kihasználtuk a frissítést, aztán fel tovább a Bárszába, ahol több barlang is található.
A Fekete-barlang különösen szép csíkos faláról nevezetes, azt körbejártuk, de a mellette lévőbe Kőszaki nem engedett még benézni sem. Mert az írás szerint nem játszótér.

Mentünk tovább, úttörős tempóban, míg a Fekete-tónál női WC-re nem bukkantunk. Igggen,  ahol az igény, ott a klotyó. Ahogy kicsit beljebb sétáltam az ösvénytől (hogy közben ne bámuljak a járókelőkre), két újabb barlangra bukkantam, amit halandó turistáknak ugyancsak bajos lenne bejárni. Meg sem próbáltuk, de azt el kell mondani, hogy a mohapárnákkal fedett, buja páfrányokkal díszített hatalmas kősziklák egy elhagyott vár hangulatát idézték, vagy ha úgy tetszik, a szellemvasút bejáratát. (Amin még sohasem utaztam.) Illett tehát a képbe, megerősítette, hogy elvarázsolt vidéken járunk. Ha kellene, olyan mesét kerekítenék belőle! De nem kell.

Szamóca-tízórai után tovább haladtunk a rengetegben és végre elértük amiért mentünk, a Bársza-Jégbarlangot. Izgalmas hely, már első látásra! Amint leereszkedtünk a meredek bejáratnál, két folyosót is láttunk, de csak az egyikre volt alkalmas a felszerelésünk. A könyvek szerint hosszan be lehetne járni – vagy kúszni – a barlangot és kicsivel beljebb már valódi jégre is bukkanhatnánk! Most csak annyi utalt a jégbarlang mivoltára – na, mi? Hogy a puki nem szellőzött ki belőle.

Ugyanis a jégbarlangban azért marad meg a jég nyáron is, mert nincs légmozgás, vagy valami ilyesmi, de ezt Kőszaki jobban tudja. Nem ragozom tovább, kénköves ménkű szagban bámészkodtunk az előtérben, amikor a barlang sötétjéből egyszer csak felbukkant egy igazi szörny: a Kutyá-majom!!! Ő aztán végig kísérte a napunkat, minden zsombolyból ránk akart támadni, sűrűn kellett hát a varázsigét mondogatni. (Visszamennnnyé, b…ki!)
Többen gondolhatják, hogy a kénköves ménkű szagnak is a Kutyá-majom az oka, de ez nem így van.

Trallala, ezután fürgén átbaktattunk az Eszkimó jégbarlanghoz. Ez is meglepi volt, nem sejtettem, hogy ennyire látványos. Pedig lekéstük a déli parádét, kábé egy órával később értünk oda, így a barlangba felülről behatoló napfénycsík nem a híres-nevezetes Eszkimó nevű jégtömböt, hanem mellette az asszonyka hűlt helyét világította meg.
Ettől függetlenül lélegzetelállító s rendkívül hűvös a barlang, ami a nyári melegben kellemes felüdülés testileg-lelkileg.

Innen vissza Glavojra, a kedvenc kocsmánkba, ami már olyan volt, mintha haza járnánk. Amint ott ücsörögtünk, eszegettünk és iszogattunk, egyszerre csak kit látnak szemeink? A kisdobos csapatot, élen Mókamikivel! Kiderült, hogy nem bírtak otthon ülni, ezért megmászták a Mócok templomát, aztán a Csodavár menedékház felől elözönlötték a Glavojt. Ennyit a pihenésről. Valóban, olyan gyönyörű idő volt és hát mégiscsak egyszer élünk!
Általános örömködés után elköszöntünk egymástól és túránk utolsó célpontja felé vettük az irányt, ami a hátborzongató Elveszett világ nevet viseli.
Hála Kőszakértő előtanulmányainak és a rendkívül jó jelzéseknek, mi nem vesztünk el. Csak az a fránya Kutyá-majom ne borzolta volna az idegrendszerünket! De folyton támadt! Azzal a hülye hangjával! Nem kívánom fényezni magam, de egy óvatlan pillanatban kikaptam Kőszakértő kezéből a varázspálcáját (nem, ezt nem a nadrágjában hordja, a kezében szokta) és egy utolsó rohammal visszakergettem a fenevadat a barlangjába. Remélem, az utókor majd felemlegeti ezt is.
Magamról nem írhatok több jót, nem lenne ízléses.

Úristen, már a hetedik oldalt kezdem. Kicsit begyorsítok, jó? Pavluxek úgyis megírja, hogy hazafelé a Mócok templomának dűlőjén micsoda árnyékok rajzolódtak ki a talajon: egyiptomi istenektől kezdve mikiegérig minden voltunk árnyékunkban, ez újabb bizonyíték a
rejtelmes erőkre, amik Pádison munkálkodnak. Még most is beleborzongok, ha meglátom a képeket:

Igazán nehéz nap volt, de épségben hazaértünk, megettük a pisztráng vacsit (bibíí), szépen körülültük a nagyasztalt és élménybeszámoltunk oda-vissza a kisdobosokkal. Nak-nek. Láttam én, hogy valamit nagyon akarnak mondani. De olyan zavarban voltak. Aztán Mosolygós Erzsike –mert nem véletlenül szakosztályvezető, van vér a pucájában –kirukkolt: hogy így, meg úgy, és minden nagyon szép, de mindenkinek sietni kellene haza, és ne haragudjak már, de ….  holnap nem jönnének.
Egy világ omlott volna össze bennem, ha……. nem lennének ilyen aranyosak!
De ahogy szemlesütve mindenki egyenként megmagyarázta, hogy miért nem tud holnap kirándulni, legszívesebben körbepuszilgattam volna őket.
(Ennek semmi köze a pálinkához. Bár…lehet, hogy rutinosan leitattak előtte, de erre nem emlékszem. Hű. Akkor biztos!)

Szó mi szó (lá-ti-dó), az ötödik napra ismét négyen maradtunk és talán nem is baj, mert igen húzós pálya a Nagy-Phaeton vízesés!

Először is az odavezető út. Nekem azért állt égnek a hajam, mert nem akartam, hogy Kőszaki soha többé be ne tegye a lábát a Bihari hegyekbe, mivelhogy szétizélte a kocsiját a rengeteg kő. Néhol olyan, mintha egy patakmederben autózna az ember. De megúsztuk.

Megérkeztünk az „autóút” végéhez, leparkíroztunk, betáraztuk a maradék pálinkát és hajrá!
Az első 2-3 kilométer nem túl izgalmas, az Aló-patak mellett halad, ahonnan időnként kedves kis sárkánygyíkok szagolnak bele a világba.
Jószándékúak, nem kell őket bántani:

Később viszont egyre vadabb a táj, meredeken emelkedik az ösvény és végre kibukkan a 80 m magas Nagy-Phaeton vízesés!!! Lenyűgözve fotóztuk magunkat. Meg a hátteret.

Az izgalmak azonban csak innen kezdődtek. Először egy közel függőleges sziklafal, láncos-mászós, aztán újabb és újabb. Élvezettel kapaszkodtunk egyre feljebb, mintha az égbe akarnánk eljutni, pedig csak a havasig igyekeztünk. Közben fantasztikus kilátások, millió málna, boróka, vörös és fekete áfonya! Jól belaktunk gyümölccsel, de mire elértük az Istenek havasát, újra megéheztünk.

Ledőltünk a fűre, körbehordoztuk a tekintetünket a havasi legelőkön - és a lelkünket az elmúlt napokon.

Szóval, igaz a pletyka, Pádis: Meseország.  
Varázslatos vidék, ahol a kedvünkért hegyben áll a málna és az áfonya, rejtelmes barlangok bújnak meg a hatalmas páfránysátrak alatt, lovai egy idegen társadalom különc polgársága, mi pedig szerencsepróbáló mesehősök vagyunk az álomszerű fények-színek-hangok szürreális világában.  

Köszönetnyilvánítás:
Apukámnak-anyukámnak!
A Hangi Visszavadító Központnak! (a „Bevezetés a blogírásba” tanfolyamért)
Málnavadász Zolinak! (a sok jó fotóért, a címért, stb)  
… és mindazoknak, akik kedves egyéniségüket, barátságukat, fényképeiket adták hozzá.